A Volvo 300-as sorozat egy hátsókerék hajtású kisméretű családi autó volt, amelyet 1976-t és 1991 között ferdehátúként és 1984-től hagyományos limuzinként is árultak. A típus-t a Volvo nem sokkal azután dobta a piacra, hogy 1973-ban részesedést szerzett a márka a DAF személygépkocsi részlegében. A Sorozat a Volvo 340 és később a Volvo 360-ból állt.
A DAF 1970-ben kezdte el ennek az autónak a fejlesztését Project P900 néven, amely a DAF66 helyettesítője volt, és 1975-ben várhatóan DAF 77 néven jelent volna meg. 1971-ben négy tervet mutattak be névtelenül a DAF alkalmazottai számára, az egyiket Bertona , egy másikat Michelotti, kettőt pedig a DAF belső tervezői. Végül a DAF tervezőjének, John de Vriesnek a tervét választották. 1972-ben a Volvo részesedést vásárolt a DAF-ban, majd 1975-ben felvásárolták, és a kialakítást fokozatosan a Volvo saját szabványaihoz igazították.
A 300-as sorozat szokatlan volt abban, hogy a sebességváltót a De Dion cső hátsó tengelyére szerelték fel transaxlensként, míg a 2 literes modelleknél a hajtótengely egy „nyomatékcsőbe” került. A hátulra szerelt sebességváltó segített a súlyelosztásban , de szokatlanul nagy sebességváltó alagutat eredményezett, különösen a kortárs elsőkerék-hajtású versenytársakhoz képest
Összességében a 300-as sorozat nehéznek és gyakran kisteljesítményűnek számított, de a korabeli szabványok szerint megbízható és biztonságos volt. A 360 GLT változatokat azonban a lelkesebb sofőrök nagyra értékelték, a sebességváltó szokatlan elhelyezkedése jó súlyelosztást, valamint szokatlanul jó egyensúlyt és tapadást biztosított. Az üzemanyagtartály a hátsó tengely előtt helyezkedett el, a hátsó hajtómű mellett, a lehető legbiztonságosabb helyen, és olyan helyen, amely egyenletes kezelési jellemzőket biztosított, függetlenül attól, hogy a tartály tele volt, vagy üres.


























A Volvo 343-at 1976. február 19-én mutatták be. A bemutatkozó modellt 71 lóerős (52 kW; 70 LE) 1,4 literes. Renault motorral szerelték fel elöl, valamint a DAF radikális fokozatmentes sebességváltóját tették bele. Az 1980-as modellévhez 1979 augusztusában egy ötajtós modellt, a 345-öt adták hozzá. Az extra ajtók 30 kilogrammal növelték az összsúlyt. Emellett a módosítások között szerepelt a jobb fékek, a szélesebb kerekek miatt valamivel nagyobb nyomtáv és az intervallumtörlő. 1980-ban nagyobb, körbefutó lökhárítókat vezettek be. 1981-ben egy újabb motoropcióval bővült a kínálat, a Volvo által tervezett B19 -cel.
Az 1982-es modellévre 1981 nyarán végrehajtott arculatfelújításnak köszönhetően a típus kapott egy átdolgozott motorháztetőt, hűtőrácsot, első lámpaelrendezést és némileg eltérő sárvédőket is. A belső teret átdolgozták, és az autók új műszerfalat kaptak, amely jobban illeszkedett a többi Volvo modellhez.
1985-ben a modell aztán ismét egy nagyobb arculatváltáson esett át. Az apró változtatások mellett körbefutó lökhárítókat szereltek fel a hozzájuk erősített irányjelző ismétlőkkel. A hátsó lámpákat is áttervezték. A régebbi Volvo redblock motorokat a 360-ban az alacsony súrlódású B200-asra frissítették. A kapacitások és a teljesítmények nagyjából változatlanok maradtak. A karburátoros változat neve B200K, a Bosch LE-Jet üzemanyag-befecskendezéses változat pedig B200E néven ismert.
A típusról talán a legemlékzetesebb a 300-as sorozat híres tv reklámja az 1980-as évek végén azt mutatta be, hogy egy törésteszt bábu „életre kelt”, és kihajtott egy 340-est a második emeleti gyári ablakon, és a betonföldbe ütközött.
A 360-as gyártása 1990-ben véget ért, míg a 340-es gyártása 1991-ben állt le. A Volvo 300-as sorozat legutolsó autója (fehér Volvo 340) 1991. március 13-án gördült le a gyártósorról, három évvel a 400-as sorozat elindítása után.